|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 15 találat | lapozás: 1-15 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kristó Gyula 1999. június 10.A Szegedi Középkorász Műhely kiadványa Makk Ferenc professzor, a szegedi József Attila Tudományegyetem tanára munkája: A turulmadártól a kettőskeresztig /Szeged, 1998/. Makk Ferenc 10 könyvével és több mint 200 tanulmányával a középkori magyar történelem tudósa. Ez a kötet a szerző 1979 és 1998 között megjelent 14 tanulmányát foglalja magába. A honfoglaló magyarokról kevés forrás áll rendelkezésre, de ezek száma lassan növekedett. Az írott kútfőket számba vevő első könyv 1900-ban jelent meg Pauler Gyula és Szilágyi Sándor szerkesztésében, ez 31 kútfőt tartott számon. A másodikat 1958-ban Györffy György tette közzé. A harmadik a Kristó Gyula szerkesztette sorozat kötete /A honfoglalás történetének írott forrásai, Szeged, 1995/, ez már 70 forrást tartalmaz. /Demény Lajos: A magyar államalapítás centenáriuma elé. = A Hét (Bukarest), jún. 10./2000. április 28.Nagyenyeden, a Bethlen Könyvtárban megnyílt az államalapításunk ezeréves múltját felidéző munkák kiállítása. Az első tárlóban, a honfoglalás ezeréves emlékére a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Pauler Gyula és Szilágyi Sándor szerkesztésében a Magyar honfoglalás kútfői c. munka látható, szomszédságában Hóman Bálint: Magyar történet (őstörténet - törzsszervezet - keresztény királyság) c. munkája, továbbá a Katolikus Magyarság c. munka, mely a magyarok megtérésének és a magyar királyság megalapításának kilencszázados évfordulója alkalmából látott napvilágot, a III. Béla magyar király emlékezetének szánt tekintélyes munka, melyet Forszter Gyula szerkesztett s adott ki Budapesten 1900-ban. S ugyanott a Frölich Róbert, Kuzsinszky Bálint, Nagy Géza és Marczali Henrik által írt Magyarország a királyság megalakulásáig c. munka. A következő tárlóban Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján kiadott háromkötetes Emlékkönyv van, továbbá a dr. Márki Sándor által szerkesztett Mátyás Király Emlékkönyv, mely királyunk kolozsvári szobrának leleplezése alkalmából látott napvilágot, Benedek Elek A Magyar nép múltja és jelene /Budapest, 1898/. Az 1848-49-es forradalmat az 1868-ban kiadott Honvédalbum idézi. Az aradi vértanúk emlékszobrának leleplezési ünnepségéről készült eredeti, kétoldalas fénykép a Vasárnapi Újság 1890. október 19-i számából került közszemlére. Látható A magyar viseletek története c. munka Nagy Géza kísérőszövegével, Heltai Gáspár Magyar krónikája, Árva Bethlen Kata eredeti önéletírása, Székely István 1559-es krónikája, mellette Magyar- és Erdélyország 1791-es históriája. Ott vannak a tárlókban a legújabb történelmi munkák is, melyek a Széchényi Könyvtár jóvoltából gazdagítják a nagyenyedi Bethlen Könyvtár állományát. Néhány név és cím sokatmondó, például Kristó Gyula - Makk Ferenc: Az Árpád-ház uralkodói, Csorba Csaba: Árpád örökében; "Árpád jöve magyar néppel, Magyar Zoltán: Szent István a magyar kultúrtörténetben, Esztergályos Jenő: A magyarok bejövetele, Závodszky Géza: Hazáért és szabadságért, Magyar mondák, László Gyula: A honfoglaló magyarok. /Millenniumi kiállítás a könyvtárban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 28./2000. október 13.Kétnapos tudományos ülésszakot tartanak Temesváron okt. 13-14-én a helyi temesvári Bartók Béla Alapítvány (elnök Halász Ferenc tanár) és a Bartók Béla Elméleti Líceum (igazgató Erdei Ildikó) szervezésében az 1000 éves Magyarország története kezdeti korszakáról. A témák önmagukért beszélnek: Szent István király belpolitikája - előadó dr. Kristó Gyula /Szeged/ egyetemi tanár, Szent István király külpolitikája - előadó dr. Makk Ferenc /Szeged/, tanszékvezető egyetemi tanár, Temesvári és bánsági millenniumi ünnepségek a sajtó tükrében - előadó Miklósik Ilona, a Banat Múzeum muzeológusa, A tájegység történetírói az Árpád-kori Temesközről - előadó Szekernyés János helytörténész, A Bánság tájnévtörténete - előadó Vicze Károly, a Bartók Béla Líceum tanára. Okt. 14-én a Bartók Béla Líceumban történelmi-irodalmi vetélkedővel folytatódik a rendezvény, hazai és külföldi diákcsapatokkal: Szent László Gimnázium, Budapest, Árpád Vezér Gimnázium, Sárospatak, II. Rákóczi Ferenc Szakközépiskola, Munkács, Ady Endre Elméleti Líceum, Nagyvárad, Csiky Gergely Iskolacsoport, Arad, Orbán Balázs Líceum, Székelykeresztúr, Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár. /1000 éves Magyarország. Tudományos ülésszak - történelmi-irodalmi vetélkedő. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 13./ Szekernyés János helytörténész beszélt a temesvári történetírók aranykoráról: a XIX. század végén a helyi Történész-Régész Egyesület számos történész-akadémikust adott Magyarországnak. Vicze Károly történelemtanár a tájegység nevének helyes használatáról kifejtette, hogy a történelem folyamán Temesköznek, Bánátnak és Bánságnak is neveztek, jelenleg Az utóbbi elnevezés használatos. - Dr. Makk Ferenc szegedi történész a lapnak adott nyilatkozatában leszögezte, hogy a Szegedi Egyetem (korábban József Attila Tudományegyetem) és a temesvári Nyugati Egyetem testvéregyetemek. A rendszerváltás után lehetőség adódott, hogy a kapcsolatokat a jogtudományra, bölcsésztudományra is kiterjesztették. A dáko-román kontinuitás elméletéről elmondta, hogy a "román kutatók álláspontja régóta kialakult, pártdogmává, majd állami tantéllé szilárdult." A magyar középkorászok döntő többsége elutasítja ezt az elméleteket, megalapozatlannak tartják. "A románság szerintünk a Balkán déli részén alakult ki, lassan húzódott föl északra, és Magyarországot tulajdonképpen a XII. század végén érték el. Minden, a román betelepedésre utaló adat Fogaras-Szeben vidékére irányul. Nem lehet véletlen, hogy az 1200-1241-es években egyszerre hat oklevélben jelennek meg a románok, addig egyetlen hiteles kútfő sem említi őket." - A jelenlevő történészek zsűritagokként vettek részt a Bartók Béla Líceumban tartott történelmi-irodalmi vetélkedőn. A hét csapat küzdelméből a sárospataki Árpád Vezér Gimnázium középiskolás diákjai, kerültek ki győztesen. A második helyet a temesvári Bartók Béla Líceum csapata szerezte meg, "bronzérmes" lett a budapesti Szent László Gimnázium csapata. /Pataki Zoltán: "Ne bántsuk a román elvtársak érzékenységét..." Temesköz, Bánát vagy Bánság? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 21./2000. október 17.Temesváron okt. 13-14-én az 1000 éves Magyarország története kezdeti korszakával foglalkozó tudományos ülésszakot tartottak. A szegedi József Attila Tudományegyetem két neves tanára - dr. Kristó Gyula akadémikus és dr. Makk Ferenc tanszékvezető - előterjesztése az államalapítás eseményét a legújabb felfedezések fényében tárgyalta. Kristó Gyula nem lehetett jelen, dolgozatát Szabados György tanársegéd olvasta fel. Kristó szerint az államalapítás szinte kizárólagosan Szent István műve. Nem zárható ki, hogy apja, Géza fejedelem keleti rítus szerint keresztelkedett meg. Erre utal a veszprémvölgyi ortodox apátság létesítése, a görög nyelven írt oklevelek kibocsátása, az ortodoxia egyeduralma szűkebb pátriánkban Marosvár (Őscsanád) székhellyel stb. Emiatt lehetséges, hogy a harcok, melyekről azt mondjuk, hogy Szent István a pogányság ellen viselt, jórészt a keleti rítusú egyház kiszorítását célozták. Egyéni, megközelítést tárt a hallgatóság elé erről a korszakról Makk Ferenc. A sok csata, amit István úgymond a kereszténységért vívott, jórészt hatalmi harc volt, a központosított állam kialakításáért folytatott küzdelem. Bizonyítéka ennek az Ajtony ellen viselt hadjárat, aki a legújabb ismeretek szerint keresztény volt (igaz, keleti rítusú), és akit azért kellett megbüntetni, mert megvámolta a király sószállítmányait. - Szent István érdeme, hogy felismerte a nyugat felé nyitás fontosságát, aminek elengedhetetlen feltétele volt vallásilag Rómához csatlakozni. - Miklósik Ilona, Szekernyés János és Vicze Károly a magyar államiság helyi vonatkozásairól tartottak előadást. /Az államiság 1000 esztendeje. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 17./2004. november 26.Megjelent Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész legújabb könyve: Székely történeti kistükör 1848-ig /Litera, Székelyudvarhely, 2004/. Meggyőződése szerint „ha bebizonyosodik egy mítoszról, hogy a valós múlttal egyeztethetetlen, még nem válik történelmünk selejt-elemévé: azáltal, hogy századokon át milliók tudatában valóságos történetként élt, nemzeti – vagy éppen regionális – lényünk kitörölhetetlen részévé vált". A szerző összefoglalta a székely eredetkérdésben megfogalmazott elméleteket. Ezek három jelentősebb csoportba sorolhatók. Egyikük a László Gyula-féle kettős honfoglalás-elmélet, amely a késő avarok utódainak tekinti a székelységet – de ezt az elméletet Hermann Gusztáv Mihály szerint a régészek és történészek túlnyomó többsége elutasítja. Második feltevés a magyar származás lehetősége, emellett törnek lándzsát Benkő Loránd, Balázs János, Bóna István és Benkő Elek. A harmadik variáció egy török eredetű, a honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott katonai segédnéptől való eredeztetés (Kristó Gyula, Györffy György, Makkai László, Fodor István és Kordé Zoltán fogalmazza meg ezt, többek között). A szerző ismertette a székely székek rendszerét, illetve a népcsoport történetét. /Sarány István: Székely történelem és mítosz. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 26./2011. január 8.A székely társadalom (895—1614) — NépesedéstörténetÁltalános népességi ismertető A korábbi szakirodalom azt állítja, hogy a székelység lélekszáma a honfoglalás korában, valamint a következő századokban jelentéktelen. Úgy tűnik, a székely―magyar népességszám megállapításánál a kutatók többsége megelégedett az egymásra hivatkozással, a szakirodalomban közismert és alacsonyra becsült népességszámok egyszerű átvételével. Székelyföld címere — Luxemburgi Zsigmond adományozta 1437-ben Lényegében nem vették figyelembe azt a katonai potenciált, amellyel a székely nép az említett korszakban rendelkezett, mert azok ismeretében egyértelmű lett volna, hogy a szakirodalomban ismert népességi adatok irreálisan alacsonyak. A Székelyföldön épült nagyszámú kőtemplom és kőből rakott erődítmény is arra figyelmeztet, hogy azokat a néhány családból álló közösségek aligha emelhették. Mindezek mellett a magyar kutatás ez idáig nem hasznosította a francia demográfia eredményeit, amelyek az analógia alapján, közvetett módon, de egyértelműen jelzik, hogy a honfoglalás idején és az azt követő századokban ― a Kárpát-medencében ― sokkal nagyobb lélekszámú magyarság és székelység élt. Ha elfogadjuk a szakirodalomban ismert, honfoglaláskorra vonatkozó népességi adatokat, akkor az 1300-as évek táján Magyarország lakossága mindössze egy, legtöbb másfél millió lehetett volna, márpedig biztosan állítható, hogy az említett korban az ország lakossága több mint hárommillióra tehető, a székelységé mintegy 72 000 főre. Az 1330-as években dr. Kováts Zoltán számításai szerint Magyarország népessége 3,5 millió, melynek keretében a székelység lélekszámát 83 426 főben határoztam meg. A honfoglalás kori székelység számaránya a honfoglaló magyarság keretében 4―5 százalékra tehető, ami a következő századokban némileg csökkent, mert a székelyeknek csak egy része települt át a mai Székelyföldre. Útközben a székelység némely része leszakadt, és helyben maradt, ezzel megmagyarázható a székely nyelvjárások továbbélése azokon a területeken, ahol hajdanán a székelyek hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak. A székelység lélekszámát elemezve, az analógia módszerével ellenőrizve, úgy látom, hogy az 1330-as és az 1500-as évekre (általam) számolt népességi adatok elfogadhatóbbak, mint a szakirodalomban olvashatók. Egyértelműnek tartom azt, hogy a székelység lélekszáma 895-től 1614-ig összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint amennyit a szakirodalom elfogad. Ha nem így lett volna, akkor az alábbi képtelen torz számarányokat kellene elfogadni. A szakirodalomban ismert honfoglalás kori 5―10 ezer fős lélekszám esetén a székelyek szaporodása 1330-ig 1660, illetve 830 százaléknak kellett (volna) lennie ahhoz, hogy elérje az általam számolt 83 426 főt, amely a magyarság keretében még így is szerény százalékarányt képvisel. Ha az 1330-as évekre vonatkoztatott népességi adatok, köztük a Kristó Gyula által 19―25―28 ezer főre becsültek lennének helytállóak, akkor a székelyek számának 1614-ig 500―600 százalékkal kellett (volna) emelkednie, míg a honfoglalás korához mérve 1200―2400 százalékkal. Azonban ilyen arányú népességnövekedésre nem volt lehetőség, mert a tanulmányozott korszakban csupán 2 ezrelékes átlagszaporulattal lehet számolni. Nos a fenti torz és elfogadhatatlan szaporulatot tükröző százalékarányok alapján egyértelmű, hogy a magyar szakirodalomban meghonosodott népességi becslések távol állnak a valóságtól. Ha Kristó Gyula népességi becslései az 1330-as évekre vonatkoztatva megközelítenék a valóságot, akkor a székelység a magyarság alig 0,54―0,71―0,80 százalékát tette volna ki, míg Szűcs Jenő, Györffy György 34 000, Veres Valér 35 000 fős székely népessége is mindössze 0,97―1,00 százalékarányt mutatna. Amint már említettem, még a székelység általam számolt lélekszáma is szerény, mindössze 2,38 százaléknyi, de ne feledjük, ez így is többszöröse a szakirodalomban ismert népességi adatoknak. Biztosan állíthatjuk, hogy a székelység számaránya a magyarságon belül soha nem lehetett 1 százalék alatti. Ha az 1330-as évekre vonatkoztatható számarányokat összehasonlítjuk a ma élő székelyföldi (Aranyos, Maros, Udvarhely, Csík, Gyergyó, Kászon és Háromszék) székelyekével, akkor azt látjuk, hogy a 700 000 fős székely nép a 15 milliós magyar nemzet 4,66 százalékát alkotja. Ha a világon élő székelység 1―1,5 milliós lélekszámát összevetjük a magyarságéval, akkor a számarány még nagyobb, azaz 6,66 és 10 százalék körül mozog. Egyértelmű tehát, hogy ily mértékű székely―magyar népességarány-eltérés, a korábbi századokhoz mérve, nem alakulhatott ki. Ez még akkor is így van, ha a történelem vihara, a török hódoltság, a síkvidéki létből fakadó nagyobb méretű pusztulás (a katonai expedíciók rablásai, gyilkolásai, a ragályos betegségek) a magyarságot jobban sújtotta, mint a hegyvidéken élő és katonailag jól szervezett székelységet. Népesség-rekonstrukciós vizsgálataim, elemzéseim egyértelműen igazolják azt, hogy a nevezett korszakban a szakirodalomban közismert és elfogadott lélekszámok, becslések légből kapottak, irreálisan alacsonyak. Tény, hogy a honfoglalás korában, 895 táján egymillió honfoglaló, köztük 41 000 fős székely nép érkezett a Kárpát-medencébe. Ez utóbbiak lélekszáma 1330 táján 83, 1500-ban 112, a 16. század végén 160, 1614-ben 115―120 ezer fő. Elképzelhetőnek tartom, hogy az újabb kutatások árnyalni fogják az általam számolt népességarányokat, de a szakirodalomban ismertek elfogadhatatlanok. (folytatjuk) Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. január 22.A székely társadalomA kavarok és a székelyek A kavar (kabar) nép nem volt egységes etnikumú, különböző csatlakozott néptöredékekből állt — horezmiek, alánok, jászok, barszilok és óbolgár székelyek stb. Kniezsa István Ligeti Lajosra hivatkozva azt állítja, hogy a kavar népnév jelentése: lázadó. László Gyula a három kavar törzsnevet a tárkánnyal, a varsánnyal és a székellyel azonosítja. A kavarok nemzetségei (törzsei), miután sikertelen polgárháborút vívtak a kazár kagánnal, és a harcokban alulmaradtak, szövetségre léptek a magyarokkal. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár azt írja: ,,a polgárháborúban az uralom kerekedett fölül, és némelyeket közülük levágatott, a többi, aki elmenekült, elment, és a turkokkal együtt él". A menekülőkből, a különböző néptöredékekből a megyer törzs fejedelme önálló törzset szervezett, amely katonai szövetségi, segédnépi státust nyert. Ez nem volt szokatlan eljárás a pusztai népek körében. A tradicionális nemzetségi szervezési kereteket nem bontották meg, hanem a jobb, a szorosabb kapcsolattartás céljából a különböző segédnépek irányítását egy kézbe összpontosították. Az egyesített új törzs létszáma jelentős, mindenképp egy nagyobb magyar törzséhez hasonló lehetett. Konstantin császár 950 táján készült művében a magyar törzsszövetség nyolc törzsének felsorolását nem véletlenül kezdte velük: ,,Az első a kabaroknak a kozároktól elszakadt nemzetsége, a második a Neké, a harmadik a Megeré, a negyedik a Kurtugermat." Konstantin nem részletezi, hogy a kavarok a magyar törzsszövetséghez vagy valamelyik magyar törzshöz csatlakoztak-e, mivel az ő korában természetesnek számított, hogy a magyarok több törzsből álló törzsszövetséget alkotnak. Úgy tűnik, hogy a székely, a bolgár––hun származású eszkil mint határvédő csatlakozott népcsoport is része a kavarok több nemzetségéből létrehozott törzsének, melyben megőrizték sajátos nemzetségi szerkezetüket és bizonyos fokú különállásukat. Tény, hogy a székely, az eszkil (eszegel) még a kavarok csatlakozása előtt a megyer törzs segédnépe volt. Ibn Ruszta és Gardézi arab krónikás leírása szerint a székelyek a magyarok szomszédságában éltek, majd egy részük hozzájuk csatlakozott. Véleményem szerint egyáltalán nem lehet véletlen, hogy a magyarok hét törzsből álló szövetségében a honfoglalást megelőző évtizedekben miért épp a megyer törzs ragadta magához az egész törzsszövetség katonai irányítását. Egyértelmű, hogy a megyer törzs katonailag erősebbé vált azáltal, hogy csatlakozott hozzá a székelység jelentős katonai ereje is. Később, a kavarok csatlakozása idején az összes magyar törzzsel együttműködő néptöredéket, nemzetséget, köztük a székelyt is egy törzsbe, illetve egy vezetés alá helyezték. A magyar törzseknél ismert harmadik fejedelmi méltóság, a horka (kharkha) cím arra utal, hogy még a honfoglalás idején a csatlakozott népeknek külön, önálló vezetője volt. Ha az egyesített kavar nemzetségek lélekszámát ― óvatos becsléssel ― egy magyar törzsre taksáljuk, akkor mintegy 125 000 fős segédnéppel kell számolnunk. Elfogadva László Gyula feltételezését, amely szerint a székely a három, kavarnak mondott törzs egyike volt, akkor arányuk a kavar közösségen belül egyharmadra tehető. Rugonfalvi Kiss István a honfoglalás kori székelység létszámát százezer főre becsülte, e sorok írója ezt –– nagyon óvatosan –– 41 666 főre teszi, miközben tudja, hogy Kristó Gyula a székelyek számát mindössze 5000—10 000 főre taksálja. De Kristó nemcsak a székelyeket, de a magyarságot is oly nevetséges létszámban határozta meg, amely számomra –– a forráskritika és demográfiai elemzéseim alapján ― teljesen elfogadhatatlan. Egy 5000—10 000-es székelységet megbízni egy több száz, sőt, ezer kilométeres határszakasz őrzésével akkor, amikor egy ilyen kis közösség aktív, harcra használható férfinépessége alig egy-kétezer ember, képtelenség. Az általam számolt székely közösség már komolyabb haderőt állíthatott ki. Ha közülük csak minden ötödik székelyt tartjuk fegyverre foghatónak, akkor teljes mozgósítás esetén több mint 8333 fegyverest, lovast tudtak kiállítani. Az egész kavarság mozgósítható katonai ereje pedig elérhette a 25 000 főt, így a 10. század első felében kialakult gyepűvonalak védelmét már rájuk lehetett bízni. (folytatjuk) Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. március 26.A székely társadalom (A székelység népessége 1330 táján )Ennek ellenére a korábbi szakirodalom a székelység lélekszámát ésszerűtlenül jelentéktelennek mutatja be. Az 1330-as évekre vonatkoztatva Kristó Gyula és más kutatók is alig 19 000–35 000-et emlegetnek, míg e sorok írója 83 426-ot. A székely letelepedés idején, a 12–13. században a mai Székelyföldön talált magyarság és más néptöredékek a régészeti topográfia és a toponómia szerint az összlakosság egyharmadát, legtöbb negyven százalékát alkották. A háromszéki székelység letelepedése és a településhálózat megszervezése, kiépítése után mintegy 150 évvel készült az a gesta, amely a hajdanán székelyek közt élt magyarokat "múlt időben" említi. Tagadhatatlan tény, hogy a székelyek egy része a 12–13. századfordulóig a nyugatról keletre vándorlás során lemorzsolódott. Mint korábban is említettem, a vándormozgalom során a székelyek által megszállt és huzamosabb ideig lakott területek azonosíthatóak a helynevek, valamint a beszélt nyelvjárások alapján. Ez azt bizonyítja, hogy a székelyek nemcsak átvonultak, illetve rövid ideig éltek e területeken, hanem azt is, hogy bizonyos részük helyben maradt. A székelyekről szóló első Kárpát-medencei írott forrás egy székely hadtestnek az Olšava folyó melletti, 1116-os csatában való részvételéről tájékoztat. E seregrész azonban nem a keleti, nem a köztudatban ismert Székelyföld székelyei, hanem a nyugati határszélen maradt székely közösség soraiból kerül ki, viszont e híradás egyértelműen jelzi, hogy nagyobb és zárt székely csoportok (is) maradtak a korábbi lakóhelyeken. Ha a magyarság létszáma 1300 táján hárommillió főre tehető, ez azt jelenti, hogy számuk a honfoglalástól eltelt négy évszázad alatt megduplázódott, ez hasonlóképp történt a székelyek népe esetében is. Az általam 41 666 főre becsült, honfoglalás kori székelyek száma is megkétszereződött. A székelyek számát az 1330-as évek első harmadában megalapozottan becsülöm 2–4,5-szer nagyobb lélekszámúra, mint a szakirodalomban irányt mutató Kristó Gyula és Szűcs Jenő. A kutatók többsége az 1330-as évek első felében készült pápai dézsmák regesztrumában és az 1350 előtti okmányokban említett 165, illetve 174 településsel számol. Ők nem vették tekintetbe azt, hogy a székely településszerkezet már a letelepedéskor kialakult. Bálint Gyula és Egyed Ákos kutatásai szerint – a 14–15. században – Székelyföld településeinek száma elérte a 413-at. Erre az időszakra Bakács István egy átlag székely falu lélekszámát 202 főben határozta meg. Ezt reálisnak tartom, és ezt használom kiindulópontként. E faluátlaggal számolva a 413 székely falu lakossága 1330 táján 83 426 fő lehetett. Az említett településszám a székelység későbbi település-szerkezetének négyötöde. A későbbi századokban néhány tucat székely falu eltűnt, megsemmisült, de újak is keletkeztek, így a székely települések száma a 19. század elejére elérte a 496-ot. A kis lélekszámú székelységről író kutatók tévedése abban rejlik, hogy ők csak a plébánost fenntartó és a pápának dézsmát fizető települések száma alapján következtetnek a népesség számára. Az elsők közt Rugonfalvi Kiss István történész figyelt fel arra, hogy "még a XVII. században is találunk 5–6 községből álló (egyház) megyét egy harangszó alatt", Ha egy plébánia még a 17. században is több települést foglalt magában, akkor elképzelhető, hogy a 14. század első felében még több olyan egyházmegye létezett, amelybe több falu népe tömörült. Márpedig az 1330-as évek pápai tizedjegyzéke csak azoknak a településeknek a nevét tartalmazza, amelyekben plébános szolgált. Adataink amellett szólnak, hogy a névjegyzékből több olyan település kimaradt, ahol az összeírás évében templom állt. Példaként említem Bágy falut Udvarhelyszéken, ahol már a 13. században templom épült. A 2006 nyarán végzett régészeti feltárásokról szóló beszámoló szerint a bágyi református templomban a feltárások során Árpád-kori szentély került elő. Bágynak tehát volt temploma, mégsem szerepel a pápai tizedjegyzékben. A régészeti feltárást bemutató ismertetőben olvashatjuk, hogy Bágy első írásos említése 1566-ból származik, korábban sem a helység, sem temploma nem jelenik meg (a forrásokban) még utalás formájában sem. A település korábbi létére utal a régészeti feltárások mellett a településnév is, mert az "személynévből rag nélkül képzett helynév", amely "korai, Árpád-kori névadásra utal". (Kovács Csaba, Krónika) (folytatjuk) Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. április 9.A székely társadalom (A székelység népessége 1330 táján)Az 1330-as években a 83 426 fõs székelység a 3,5 milliós magyarságnak mindössze 2,38 százalékát alkotta, míg a székelység mai székelyföldi lélekszáma legkisebb számítással is a magyar nemzet 4,66 százaléka. �?gy vélem, ezek az arányok mutatják, hogy e sorok írója nem túlozza el a székelység lélekszámát a nevezett idõszakra vonatkoztatva, még akkor sem, ha a számításai alapján megállapított székely népesség száma többszöröse a szakirodalomból ismerteknek. Feltevõdik az a logikus kérdés, hogy a korábbi kutatás miért számolt kisebb lélekszámot. Amint a korábbi részben is említettem, ennek egyik magyarázata az, hogy a kutatók csak az oklevelekben szereplõ, 1350 elõtt keltezett településszámot, azaz a székely települések 40 százalékát vették figyelembe, miközben kis lélekszámú faluátlaggal kalkuláltak. Kristó Gyula például a Szabó István által 1960 táján becsült 118 fõs átlagnépességû településmodellt használta számításai alapjául. E kis létszámot beszorozta az oklevelekben említett, plébániával bíró települések számával, és így jutott el a 19-25-28 ezer fõhöz. Az alacsony lélekszám azért nem tûnt fel, mert a szakirodalom a magyarság lélekszámát is alábecsülte. Így például Makk Ferenc az 1200-as évekre vonatkoztatva mindössze másfél milliós népességet valószínûsít. Ehhez hasonló lélekszámot emleget Hóman Bálint is. A demográfusok, a történészek egyszerûen átvették a szakirodalombeli becsléseket, esetleg összeadták õket, és középarányost számoltak. Alaposabb és úttörõ munkát végzett a sepsiszentgyörgyi Bálinth Gyula. �? a plébániák számát, illetve a lehetséges településlétszámot vette alapul. Mivel nem volt történész, ezért elfogadta a 20. század derekán ismert neves szakemberek állításait, akik az Árpád-kor településeit kisebb lélekszámúnak tekintették. Így Bálinth a kis lélekszámú faluátlaggal számolva jut el a 43 000 fõ körüli székely lélekszámhoz. Ez ugyan jóval több, mint a szakirodalomban ismert korábbi adatok bármelyike, de jóval kisebb, mintegy fele annak, amit e sorok írója állít. Bálinth munkája mellett logikus, áttekinthetõ rendszerezést köszönhetünk Egyed Ákos akadémikusnak, de õ is óvakodik a lélekszám meghatározásától. A székelység letelepedésérõl a szakirodalom általában keveset beszél, a korábbi korszak szakemberei azt sugallják, hogy letelepedésük lassú folyamat volt. Így alakult ki az a közismert elképzelés, hogy a székelyek a dél-erdélyi német ajkú lakosság fokozatos kolonizálásával párhuzamosan vonultak a mai Székelyföldre. Talán e spontán vándormozgalom képzete miatt gondolták úgy a kutatók, hogy a székely falurendszer létrejötte is lassú, hosszú évszázadokon átívelõ folyamat eredménye volt. Ezzel magyarázható is lenne, hogy miért csak a pápai dézsmákban szereplõ plébániákat és az oklevelekben 1350 elõtt említett néhány települést vették számításba. Márpedig e sorok írója, újabban Egyed Ákos is, határozottan állítja, hogy az áttelepítések tervszerûek, és nagyon gyorsak lehettek, mert a székelyeket a határvédelmi szempontok erre késztették. Már a letelepítéskor kialakult a késõbbi székely falurendszer, a székely falvak döntõ többsége. Makk Ferenc Magyarország népsûrûségét a 12. század közepére vonatkoztatva négyzetkilométerenkénti hét fõre becsüli, falvanként 20-40 háznépet számol, amely valójában alig több a honfoglalás kori Kárpát-medencei népességnél. Számomra elfogadhatóbb Kovács Zoltán adata, aki a francia demográfiai kutatásokat figyelembe véve az 1200-as évekre 2,4-2,6 milliós népességet tart valószínûnek. Ha a Makk Ferenc által becsült lakható területtel, a 220 000 négyzetkilométerrel elosztom a Kovács által becsült népességet, akkor az 1200-as években a négyzetkilométerenkénti átlagnépsûrûség 11,8 fõ. 130 évvel késõbb, az 1330-as években Magyarország nagyhatalom, gazdági fejlõdés jellemzi, népessége elérte a 3,5 milliót, a népsûrûség pedig a négyzetkilométerenkénti 15,90 fõt, amely az 1300-as évhez mérve mintegy 25,26 százalékos szaporulatot feltételez. Ha a fenti adatok függvényében a Makk által benépesített területi arányt kivetítjük Székelyföldre úgy, hogy a kétharmados országos arány helyett a székelyek lakta területek felét tartjuk lakhatónak a földrajzi-domborzati viszonyok miatt, akkor talán közelebb járunk a valós lélekszám megállapításához. További kérdés azonban, hogy mekkora kiterjedésû a történelmi Székelyföld? Több jeles kutató adatai közül megemlítem Györffy György (13 500 km2), Orbán Balázs (12 800 km2) és Vofkori László (10 880 km2) számításait. A tévedés elkerülésére, a népesség meghatározására itt is a legkisebb területet, Vofkori adatát vettem kiindulási alapként. Ha a székelyek által benépesített területet, az 5440 négyzetkilométert beszorozzuk a 15,90 õs átlagnépsûrûséggel, akkor 86 496 fõs népességszámhoz jutunk, amely igencsak megközelíti az általam számolt 83 426 fõs székely lélekszámot. Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. szeptember 17.A magyarság lélekszáma a korai századokban I.Megismerhető-e a magyarok lélekszáma? László Gyula Őstörténetünk című könyvében arra a kérdésre, hogy a honfoglaló magyarok lélekszámát meg lehet-e állapítani, azt válaszolta: „A félmillióra becsült szám találgatáson alapszik." Csorba Csaba rámutat, hogy az első olyan adat, amely némi fogódzót ad a népesség számának meghatározására, a húszezer lovast említő arab forrás, amely alapján a magyarság lélekszámát százezer főre becsülik. Megjegyzi azt is, hogy ennek alapján illúzió következtetni a honfoglalók számára. „Más (történeti, régészeti stb.) források összevetésével kell keresni az igazságot. Igen ám, csakhogy mindmáig nem áll rendelkezésünkre más forrás, mint az említett arab számadat. Ebben az esetben nem tehetünk mást, mint lemondunk a 20 000 harcosra vonatkozó adatról mint kiindulópontról, tudomásul vesszük, hogy a VIII–IX. századi magyar haderő és népesség létszámát nem ismerjük, s jelenleg nincs semmiféle olyan hiteles adatunk, amelynek alapján akár csak hozzávetőleges becslésekbe bocsátkozhatnánk." Nagy Kálmán hadtörténész szerint bizonyos az, hogy: „a létszámkérdésekben csak becslésekre szorítkozhatunk". E markáns vélemények alapján úgy tűnik, hogy szélmalomharc a honfoglalók számának, illetve a Kárpát-medence népességének meghatározására tett minden erőfeszítés. Tény, hogy a magyarság lélekszámának megállapítása évszázadokon át valóban becsléssel, „egymásra" hivatkozással történt. Azonban a francia demográfusok eredményei alapján – dr. Kováts Zoltán szegedi történész-demográfusnak köszönhetően – rendelkezésünkre áll egy tudományosan, szakszerűen megállapított népességszaporulati kulcs. Kováts az európai népességnövekedési arányok, a francia történeti demográfiai kutatások eredményei alapján állítja, hogy a magyar nép szaporulatának mértéke a 900 és 1300 közötti időszakban nem haladhatja meg a négy ezreléket, hisz Európában „sehol sem tételeznek fel" ennél nagyobb ütemet. Az említett korszakban a szaporulati arány Magyarországon 900 és 1100 között 2,2, 1100 és 1200 között 3,9, 1200 és 1300 között 2,4 ezrelék. Ezek segítségével következtetni tudunk korábbi korszakok népességére. E sorok írója úgy véli, eljött az ideje annak, hogy felülvizsgáljuk azokat az alapvető történeti forrásokat, amelyek értelmezése révén a szakirodalomban, a népszerűsítő jellegű kiadványokban és a közgondolkodásban a valóságtól távol álló demográfiai adatok válnak ismertté. Ha elfogadnánk a szakirodalomban közismertté vált kis lélekszámot, akkor – az 1300-as évek elején – Magyarországon egymillió alatti népesség élt volna. Márpedig biztosan állíthatjuk, hogy ez idő tájt a Kárpát-medence lakossága elérte a hárommilliót. Ezt állítja Glatz Ferenc történész, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke is. Dr. Kováts Zoltán 3–3,2 millióra becsüli a lakosság számát, a honfoglalás korára pedig 1–1,5 milliós lélekszámot valószínűsít. Szerinte csak így lehetséges az, hogy az évi kétezrelékes népszaporulat mellett Magyarország népessége 1300 táján elérte a hárommilliót. A történeti források, a szakirodalom tanulmányozása révén arra a meggyőződésre juthatunk, hogy az Árpád vezette honfoglalók száma egymillió, míg a magyarul beszélők együttes létszáma 1,3 millió. Ez azt jelenti, hogy a kései avar lakosság, akiket griffes-indások népének nevezünk, a forrásokban említett ungri, illetve ungur közösség, a 677-es első magyar honfoglalók száma is jelentős. Mahúd Terdzsüman, aki 1740-ben korábbi krónikák alapján török nyelven megírta Magyarország története (Tárih-i Üngürüsz) című munkáját, egyértelműen szól arról, hogy a honfoglalók a Duna–Tisza közén magyar nyelvű népességgel találkoztak: „Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, sok gyümölcse és bő termése annak az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek." A kis lélekszámot népszerűsítő Kristó Gyula a magyarsághoz csatlakozott székelység számát ötezer, „legfeljebb" tízezer főben határozta meg. Úgy véljük, hogy a székelység lélekszáma a honfoglalás korában nem lehetett kevesebb 40–50 ezer főnél. Mivel a szakirodalom elhanyagolhatóan kis létszámú székelységet említ, ezért fel kell mérni a székelység lélekszámát is. Ez utóbbiak demográfiai viszonyait egészen a Bethlen Gábor fejedelem korában szervezett katonai összeírás évéig, 1614-ig követjük, mert ez volt az első szakszerű népességösszeírás. A honfoglalók létszámának megállapításánál elsősorban az arab forrásokat elemzem. Mivel azok hadtörténeti jellegűek, a honfoglalás kori népességszám megállapítása érdekében kénytelen vagyok a honfoglaláskor előtti és utáni időszak hadtörténetével is foglalkozni. Az arab források csak ennek ismeretében értelmezhetőek. Hadtörténeti ismereteink, a X. századi katonai sikerek, mind-mind arra utalnak, hogy nagyszámú, erős hadsereggel rendelkező nép jelent meg a Kárpát-medencében. A korrekciós összehasonlítások, a visszakövetkeztetések és a történeti háttér ismeretében újraértékelhetőek a szakirodalomban ismert, népességre vonatkozó számítások. Célom – a gyér források ellenére – hozzájárulni a szakirodalmat uraló kisszámú honfoglalóról kialakított szemlélet megváltozásához. A két honfoglalás népe A korábbi történésznemzedék – amint arra Kovacsics József is rámutatott – a honfoglalók számát nagyobbra becsülte a mai köztudatot uraló 100–350 ezer főnél. Az újabb nemzedékből csak nagyon kevesen merészelnek milliós lélekszámot emlegetni. Olyan is akad, aki a honfoglalás korának magyar népességét egymillió főre becsüli. Vékony Gábor a régészet, a nyelvészet és a demográfia adatait felhasználva állítja az egymilliós magyarság létét. Véleménye szerint a magyarok elődei az avarok voltak, akik a VI–VII. században telepedtek le. Úgy gondolja, hogy Árpád népe török nyelvet beszélt, és a Kárpát-medencében élő magyar nyelvű népesség egy százalékát alkotta. Számuk mindössze tizenötezer fő lehetett. Vékony Gábor korrekciós visszaszámlálással Magyarország népességét 900-ra, az Árpád vezette honfoglalás korára vonatkoztatva 1 195 300 főben állapítja meg. Ezt alapul véve 1100-ra 1 782 600, 1200-ra 2 172 000, 1330-ra 2 362 000 fős népességet számol. Vékony Gáborhoz hasonlóan a kései avarok magyar nyelvűségét vallja Rásonyi László turkológus professzor is, aki bennük a székelyek elődeit látja. László Gyulára hivatkozva Kiszely István azon a véleményen van, hogy a magyarul beszélő kései avarok jelentős számban érték meg a második honfoglalást, az Árpád vezette magyarok megérkezését. E sorok írója ugyancsak a kettős honfoglalás elméletének híve, mert ezt alátámasztják nemcsak László Gyula kutatásai, de más források, köztük a magyar krónikák és a toponímia is. László az Árpád vezette honfoglalók lélekszámát négyszázezer főre becsülte. Állítását a régészet, a topográfiai, az antropológiai és a demográfiai adatokra alapozza, miközben a magyarul beszélő griffes-indások, a 677 táján érkezők számát a honfoglalókénál nagyobbra teszi, ez azt jelenti, hogy ő a két honfoglalás magyar népét egymilliós létszámúnak taksálta. Mivel a griffes-indások által lakott, régészetileg bizonyított települések körül nem találunk idegen helyneveket, ez nemcsak arra utal, hogy ők magyarul beszéltek, hanem arra is, hogy a szlávok szórványosan, kisebb lélekszámban éltek. Lényegében a szláv népesség az avarok elől tömegesen menekült a Balkán-félszigetre, a Kárpát-medencében helyben maradtak inkább a gyepűkön éltek. Egy 13. századi magyar krónika 210 ezer harcosról szóló beszámolója szintén egyegymilliós lélekszámú magyar honfoglalóra enged következtetni. Árpád kisszámú népe A honfoglalás idején uralkodó VI. (Bölcs) Leó (886–912) bizánci császár, kortársként, elsősorban államvezetőként értékelte a birodalma szomszédságába letelepedő népeket. Úgy látta, hogy az Árpád vezette nép nagyszámú és katonailag erős. Taktika című művében olvashatjuk: „férfiakban bővelkedő és független ez a nemzet". E megállapítását a történészek, demográfusok némely része figyelmen kívül hagyta. Ezek közé tartozott Kristó Gyula, a honfoglaláskor egyik kutatója is. Ő egyike azon szakembereknek, akik befolyásolják a honfoglalásról vallott gondolkodást. Talán a legnagyobb hibát ott követi el, amikor kis lélekszámú magyarságképet vázol. E dolgozatomban épp e hamis, kis létszámú magyarságról kialakított képen szeretnék változtatni. Megkerülhetetlen, hogy ne elemezzük Kristó népességgel kapcsolatos írásait. „Mások megengedik – írja Kristó Gyula –, hogy hatvanezer és százezer fő körül lehetett a számuk (...), az azonban egészen biztos, hogy a honfoglalók eredetileg jóval kevesebben voltak, mint az itt talált Kárpát-medencei népesség." Kristó elutasítja azt az egyre terjedő állítást, amely szerint a honfoglalók száma elérte a félmilliót. Bár rádöbbent arra is, hogy a honfoglalás korában emlegetett kis lélekszámú népességgel nem lehet megmagyarázni a Kárpát-medencét lakó, későbbi századokban kialakult népesség számát. Ennek ellenére az ellentmondást nem a honfoglalók számának növelésével akarja áthidalni, hanem a helyben talált idegen nyelvű néptöredékek létszámát emelve. Azt a meggyőződését hangoztatja, hogy a százezer fős honfoglaló mellett a Kárpát-medencében negyedmillió nem magyar nyelvű őslakó élt. Azonban ezzel sem elégedik meg, mert tudja, ha a Kárpát-medencében a honfoglalás korában az össznépesség csupán háromszázötvenezer, képtelenség a lakosság szaporulatának oly mértéke, amely révén – az 1300-as években – a magyarság száma több millióra emelkedjen. Ebből a meggondolásból írja: „nincs támpontunk arra nézve, hogy a bennszülött lakosság hányszorosan múlta felül a honfoglalókat." Az idegen ajkúak lélekszámának emelése azonban bumerángként csap vissza e népességelméletre, mert a kiagyalt népességarányok mellett a honfoglalók nem kerülhették volna el a szláv nyelvre való áttérést. Az idegenek nagy száma ellen szólnak 11–13. századból fennmaradt magyar szolganevek és toponímiai adatok. Az észérvek, a demográfiai törvényszerűségek is ellentmondanak a magyar nyelvűeket többszörösen meghaladó szlávság teóriájának. Ha Kristó Gyula honfoglalói soraiból kivesszük a kavar törzsek népességét, mert azok még 950 táján is ősi nyelvüket beszélték, akkor a Kárpát-medencében élő hetvenezer fős magyarságra kétszáznyolcvanezer, azaz egy magyarra négy más nyelvű jutott volna. Kristó ez utóbbiak számarányát azonban még ennél is többre becsüli. Ha az általa emlegetett arányokat fogadnánk el, ez azt is jelentené, hogy az alig húszszázaléknyi magyarságnak valóban asszimilálódnia kellett volna. A Kristó által feltételezett szláv népesség száma a régészet és a toponímia által igazolt, de nem ez képezi a vita tárgyát, hanem az említett arányok, a magyarság valós létszáma. Ha eltekintünk a nyelvi aránytalanságoktól, és csak azt vizsgáljuk meg, hogy hogyan alakult volna 900 és 1300 között a kristói 250–350 ezer fős népességszám, akkor azt kellene látnunk, hogy Magyarország lakossága 1300 táján 500–700 ezer fő kellett (volna) legyen. Azért, hogy igazolható és megmagyarázható legyen a 14. század elejére kialakult népességszám, Kristó Gyula megnöveli nemcsak a más nyelvű lakosság arányát, hanem a honfoglalás utáni 400 év szaporulati ütemét is. Kristó szerint 900 és 1100 között a szaporulat négy ezrelék, 1100 és 1200 között tíz ezrelék, 1200 és 1300 között 4,3 ezrelék volt. E számvetés növekedési arányai megmagyarázhatatlanok. Európában a 800 és 1700 közötti kilencszáz év alatt a szaporulat átlaga két ezrelék volt. Kováts szerint a nevezett korban, Európában: „sehol sem tételeznek fel négy ezreléknél nagyobb népességnövekedést". Természetesen a magyarságnál is lehetett – bizonyos időszakokra vonatkoztatva – a két ezreléknél is magasabb népességnövekedési arány, de a mongoljárás pusztításai miatt ez 1300 táján nem érzékelhető. A 14. századelőn a történelmi Magyarországnak 3–3,2 millió lakosa lehetett. Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. november 3.A magyarság lélekszáma a korai századokbanA besenyőtámadás Visszakanyarodva a kis lélekszámot valló Kristó Gyulához, aki az általam számolt töredékét fogadja el a honfoglaló magyarok létszámaként, e közösség számát még tovább csökkenti azáltal, hogy a bolgárok és a besenyők orvtámadása okozta népességfogyást 17 százalékra becsüli. Túlozva ez alkalommal is, mert ha a besenyőtámadás okozta veszteség ilyen jelentős lett volna, akkor erről nem csak Bíborbanszületett Konstantin császár és Regino apát szerzett volna tudomást. Boda Lászlót idézem: „Logikai képtelenség például, hogy egy hanyatt-homlok menekülő, vert hadsereg ekkora országot elfoglaljon, és utána végigverje Nyugat-Európát. Képtelenség, hogy egy – besenyők által szétzilált – vert magyar hadsereget hívjanak segítségül a frankok vagy morvák, mégpedig határ közelből." Nem lehet véletlen az sem, hogy az orosz Nesztor Krónika és más külföldi források, illetve a magyar krónikák nem adnak hírt a besenyők támadásáról. A honfoglalás korának temetőiben a régészek semmi nyomát nem találják a katasztrofális vereségnek, annak, hogy az asszonynép, a gyermekek és a hatalmas állatállomány valahol menekülés közben elmaradt volna, mert az asszonyok aránya azonos a férfiakéval. Mindezek alapján nem látom indokoltnak, hogy elfogadjam azt a történetírói álláspontot, amely szerint nagy veszteséget szenvedő, kis létszámú magyarság menekült a Kárpát-medencébe. A honfoglalás korában Az arab források tükrében állíthatjuk, hogy a Megyer törzs háború idején húszezer lovast tudott mozgósítani. Tehát nem az a vita tárgya, hogy minden öt személyből egy harcra termett-e, hanem az, hogy szabad-e egyetlen magyar törzs hadereje alapján az egész törzsszövetség népességére következtetni, illetve jó úton járunk-e egyetlen törzs népességére vonatkozó adatot a nyolc törzs egészére felhasználva? Erre kerestünk és kaptunk választ. Igazoltnak látom az egyetlen törzs hadseregére vonatkozó arab forrás általam bemutatott értelmezését, amely lehetővé teszi a honfoglalás kori magyarság lélekszámának újraértékelését. Ha a második honfoglalás idején (895 táján) csekély létszámú magyarság telepedett volna le, nem lehetett volna feltartóztatni a Kárpát-medencébe benyomuló németeket, bolgárokat és morvákat. Gyenge, viszonylag kis népességű magyarság 861–972 között, több mint egy évszázadon keresztül képtelen lett volna rettegésben tartani Európát, adóztatni a mai Spanyolország, Franciaország, Itália országait, a korabeli Keleti Frank és Bizánci Birodalmat. A magyarság nem játszhatott volna nagyhatalmi szerepet a honfoglalás utáni hat évszázadban, ha nem rendelkezik kellő létszámú fegyverforgatóval, népességgel. A vérszerződés megkötése után került sor a magyarság egységes irányítására, és a törzsszövetség csak az Árpád vezette honfoglalás idején vett részt összehangolt katonai akciókban. A teljhatalom ekkor csúszott át a gyla kezébe, mert a nyolc törzsből álló szövetség egységes irányítása megkövetelte az átgondolt hadvezetést, az egységes irányítást, a népesség és a vagyon biztonságos szállítását, védelmét. Össze kellett hangolni egy mozgásban, költözésben lévő milliós lélekszámú tömeg, több százezer sátor, bőrcsónak, eszköz, fegyver, ruházat, élelem tervszerű szállítását, biztosítani a több milliót számláló állatállomány előrehaladását egy olyan térségben, ahol bármikor számítani lehet katonai támadásra. Egyidejűleg harcolni kellett az Al-Dunánál, Etelközben és a Kárpát-medencében is. Az Árpád vezette honfoglalók és a 677-ben érkezett magyarok együttes lélekszáma elérte az 1,3 milliót, míg a helyben talált néptöredékek, a szlávok száma kétszázezer fő. Úgy vélem, a Kárpát-medence népessége 895 táján, a magyarok, a hozzájuk csatlakozott török népek és a helyben talált népesség összlétszáma elérte az 1,5 millió főt. E népesség az 1300-as évek kezdetén – kétezrelékes szaporulat mellett, leszámítva a mongol pusztításkor észlelhető népesség-visszaesést – elérte a hárommilliót. Kádár Gyula Erdély.ma 2014. január 11.Többnyelvű magyar őstörténet és származás (1.)Részigazságok A magyarság származásáról, őstörténetéről alig-alig tudunk. Csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer lehetővé válik a 9. század előtti korszak megismerése. Jelenleg a régészeti, történelmi, nyelvészeti és embertani ismeretek „mozaikdarabkái” alapján nem lehet egyértelmű magyar őstörténetet írni. E képtelen helyzetet Kristó Gyula és Makk Ferenc 2001-ben így mutatta be: „Szinte mindenki más-más képet állít össze, úgyszólván, ahány szerző, annyiféle a 9. század előtti magyar történelem.” A magyar nép őstörténetének kutatásában három nagy irányzatot figyelhetünk meg. A hivatalos történetírást, amely a finnugoroktól való származás tézisét támogatja, az ázsiai török származás híveit, míg a harmadik tábor a magyarság több ezer éves Kárpát-medencei őstörténetét karolja fel. Zsirai Miklós nyelvész már 1943-ban úgy gondolta, hogy sok az „őstörténeti csodabogár”. Ezek tévutakra vezetik az érdeklődőt, és befolyásolják a történettudatot. Ám nemcsak a fellegjáró dilettánsok, de a keményvonalas finnugristák és a több ezer éves Kárpát-medencei ősiséget hirdetők is akadályozzák a tisztánlátást. Fontos feladat lenne újraértékelni az eddigi kutatások eredményeit. Akik nem fogadják el a hivatalos finnugor irányzatot, bírálhatók, de azok is, akik nem tartoznak az őshonosságot, illetve az egyoldalú türk származást hirdetők soraiba. Mivel a magyar őstörténet sokrétű, el kell fogadni a „részigazságok” elvét, ezeket kell egyberakni. Erre azért van szükség, mert a magyarság kialakulása, etnogenezise nem egygyökerű, hanem többágú. A magyar nép nyelve, származása és származási helye az egész népre kivetítve nem fedi egymást. Népünk különböző származású törzsek, nemzetségek, néptöredékek összeolvadásából alakult ki külön őstörténettel. A jelenlegi „tudományos” világban bármit írhatunk, mindig lesz olyan „szakember”, aki az általunk leírtak hitelességét kétségbe vonja. László Gyula régész szavaival élve, a „termékeny bizonytalanság” talaján állva állítjuk, hogy a történeti „igazság” középen van. Nem azon kell vitatkozni, hogy finnugor, türk vagy őshonos leszármazottak vagyunk-e, hanem el kell fogadni, hogy mindhárom, mindezek mellett iráni, mongol és más néptöredékek ötvözete is. Dr. Székely Zsolt régész helyesen állapítja meg, hogy az elmúlt évtizedekben nagyszámú tanulmány látott napvilágot: „Részben a ma hivatalosnak tekinthető finnugor rokonságon alapuló őstörténet mellett, részben pedig ez ellen foglalnak állást. Közös jellemvonásuk, hogy egyetlen szerző sem merészkedik az időszámításunk előtti 3–4. évezrednél korábbi időkig.” Új tudományágak megjelenése által – így a humángenetika, a fizikai antropológia, a paleontológia stb. – talán a nem is olyan távoli jövőben mélyebb bepillantást nyerhetünk a magyar őstörténetbe. E téren – a magyar nép eredetét, az uráli népek eurázsiai-amerikai őstörténetét kutatva – úttörő munkát végez Szabó István Mihály. Többnyelvű őstörténet Morávcsik Gyula bizantinológus helyesen látja, hogy „a magyar nyelv szerkezete és szókincsének alaprétege finnugor eredetű”, nyelvrokonaink a Szibériában élő vogulok és osztjákok is. Ők az Urál vidékén szoros kapcsolatban éltek a magyarokkal. Morávcsik rámutat: „a honfoglalás korabeli magyar nép törökös vonásokat mutat, s legrégibb törzs-, személy- és méltóságneveink egy része török eredetű”. Következtetése: a honfoglalás előtti korban a finnugor és a török elemek keveredtek, e kettő eredménye a magyar nép. Kristó Gyula az uráli ősnyelvről azt írja, hogy az abból származó nyelvek „kivétel nélkül agglutináló (ragasztó) nyelvek, vagyis a nyelvtani viszonylatokat nem elöljárókkal, hanem ragok, jelek, képzők hozzátételével fejezik ki”. Kristó, bár nagy szerepet tulajdonít a török nyelvű népcsoportoknak, mégis úgy véli: az „altaji nyelvcsalád részeként számon tartott török nyelvek is ugyanebbe a tipológiai csoportba tartoznak”, de „a magyar nyelv és a török nyelv genetikus rokonsága kizárható”. Sára Péter is hangsúlyozza, hogy „a magyar és török nyelvek forrásvidéke közös”, de a magyar és a török nyelvek között „oly nagyszámú szó- és nyelvtani egyezés található, hogy ezek alapján nyugodtan beszélhetünk nyelvi rokonságról”. Úgy gondolja, az előtöröknek mondott népek nemcsak fajilag, hanem nyelvileg is keveredtek a „finnségi és észak-eurázsiai ősnépekkel valahol az Urál-hegység és Nyugat-Szibéria déli térségeiben. Ebből a nagyfokú keveredésből alakultak ki lassú folyamatban az ugor, a magyar és a török népek, nyelvek”. Feltételezi, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe érkezésekor nem volt teljesen elszakadva sem az ugor, sem a török nyelvektől, ezért megértették egymást. A török nyelvnek a magyaréval hasonló nyelvszerkezete elősegíti török nyelvű törzseink és más néptöredékek elmagyarosodását. „A török nyelvek szelleme, szerkezete, építkezése szinte teljesen azonos a miénkkel – írja Kiszely István az említett szerzőre hivatkozva. – Náluk sincsenek nemi megkülönböztetések. A szótövek végéhez illesztett ragjaikkal, képzőikel, jeleikkel ugyanúgy bánnak, mint mi. Kerülik ők is a mássalhangzó-torlódásokat.” 2012-ben az Ankarában a Török Nyelvi Intézet által szervezett tudományos konferencián Mátéffy Attila turkológus elemezte a magyar nyelvben található ótörök eredetű igei állományt, és összehasonlította a más nyelvekből átvett igékkel. Rámutatott: az ótörök igéket „külön képző nélkül használjuk, vagyis az igető után közvetlenül az időjel, majd a személyrag következik. Például: arat-; árt-; bocsát-; csökken- (…) stb.” Szerinte „a magyar nyelv ótörök eredetű igéi úgy ágyazódnak bele a magyar nyelv igerendszerébe, mint az uráli elmélet hívei szerinti finnugor eredetű igék, vagyis az idegen eredetű igéknél látható külön képző használata nélkül”. Felteszi a kérdést: „mi az oka annak, hogy a magyar nyelv ótörök (vagy régebbi) eredetű igéi ugyanolyan rend szerint vannak használatban, mint a finnugor eredetűnek tartott igék, míg a más nyelvekből átvett igéket teljesen más szabály szerint használjuk?” Az urál–altaji nyelvcsalád meghatározás ma is jogos. Az 1900-as években még az urál-altaji nyelvcsalád fogalmát általánosan használták, ezt később szorítja ki a finnugor nyelvcsalád fogalma. Ezt azonban nem mindenki fogadja el. Burchard Brentjest a Chane–sultane–emire című – Lipcsében (1974-ben) megjelent – művében a török nyelvekről ezt írja: „Nyelveik az urál-altaji nyelvcsalád egyik ágát alkotják. Az uráli ághoz egyrészt a finnugor nyelvek tartoznak, amelyeken többek közt a magyarok, a finnek, a karélok, az osztjákok és a komik beszélnek. Az uráliak másik ágát a szibériai szamojédok alkotják. Az altaji ághoz tartoznak pedig a törökökön kívül a mongolok és a mandzsu-tunguzok.” Rásonyi László turkológus nyelvészprofesszor ugyancsak urál-altaji nyelvcsaládot emleget, amelynek egyik ágát a finnugorok és a szamojédok alkotják, míg az altaji ághoz a török népek tartoznak. (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. február 27.Máig vitatott kérdés a székelyek eredeteNagyvárad- Szerda este az Ady Endre Líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. Hermann Gusztáv Mihály, a BBTE oktatója tartott előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport kiadásában megjelent a Nem tündérkert vagy nagyon is az. Erdély a magyar történelemben című hiánypótló kötet, ami azokat a mélyinterjúkat tartalmazza, melyeket Szilágyi Aladár készített a Szacsvay Akadémia tavalyi évadjának meghívottjaival. Ezt követően a közíró, újságíró ismertette röviden a könyv megszületésének körülményeit. A folytatásban Hermann Gusztáv Mihály, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója tartott vetített képes előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Hangsúlyozta: egy vitatott kérdésről van szó, akadémiai körökben, tehát a legmagasabb szinten sincs lezárva, négy fontosabb elmélet létezik: a hun-székely eredetmítosz, a kettős honfoglalás, a türk (bolgár-török) eredet, valamint a magyar származás. Aki a Székelyföldön utazik, általában azt tapasztalja, hogy a helyiek köztudatában az él, hogy ők Attila király és Csaba királyfi utódai. Ennek a meggyőződésnek az elterjedésében, általánossá válásában nagy szerepe van Orbán Balázs A Székelyföld leírása című hatkötetes munkája 1868-ban megjelent első kötetének. Ugyanakkor ezen elmélet gyökerei a krónikás hagyományokra is visszavezethetőek: Anonymus (1210 körül), Kézai Simon (1282-1283 körül megjelenik a Csaba-monda), a Képes Krónika (1358) és Thuróczy János Chronica Hungaroruma (1486-1487). A hun-szkíta-székely eredet szilárd alappillére aztán Werbőczy Tripartituma (1514) lett, mely törvényerőre emelte ezt az elméletet. Egy másik forrás a Csíki Székely Krónika, ennek hitelességében azonban sokan kételkednek. Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték 1796-ban, záradéka szerint egy 1695-ben kelt írás másolata, melynek eredetije 1533-ban készült. Szádeczky Lajos a krónika felbukkanása korában élt csíki ifjú, jogtudó nemesember Sándor Zsigmond hamisítványának tartja, mások szerint viszont Sándor Zsigmond 1796-ban túl fiatal volt ehhez. 18. századi keletkezése mellett szólnak a szöveg anakronizmusai, és formailag sem illik a 16. századi krónikák sorába. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 18. század végén a történelmi dokumentumok hamisítása anyagi érdekeket szolgált és valóságos úri divat volt Európa-szerte- magyarázta a történész. A többi elmélet 1974-ben László Gyula a kettős honfoglalás elméletét dolgozta ki, szerinte a kései avarok voltaképpen a honfoglalás első hullámát jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, a griffes-indás nép temetőit pedig jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és ezek elterjedése pontosan fedi a 11. századi magyar nyelvhatárt. Ennek alapján arra gyanakodhatunk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket és hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek székelyek néven eléjük, és csatlakoznak hozzájuk. Ezzel ellentétben a türk eredetet hangoztatják Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László és Fodor István. Utóbbi régész-történész 1992-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a székelység magva a volgai bolgárok egyik törzséből szakadt ki. Feltehetően már a honfoglalás idején magyar nyelvűek voltak, de egészen biztosan ezt a nyelvet beszélték, amikor Erdély földjére léptek. Határőri szervezetük elősegítette ősi csoporttudatuk megőrződését, amely a kunokhoz és jászokhoz hasonlóan meggyökeresedett a később hozzájuk csatlakozott vagy közéjük sorolt egyéb magyar népcsoportoknál is. A magyar eredet hívei Benkő Lóránd, Bóna István és Benkő Elek. Benkő Lóránd nyelvész szerint nyelvjárási alapon tisztán megállapíthatóan a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportok voltak a székelyek, míg Benkő Elek régész nézete értelmében régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsósorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült. A magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések azonban az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le, a feltárt leletek nem különböznek a történeti Magyarország más pontján kiásott tárgyaktól. Székely autonómia Előadása utolsó részében Hermann Gusztáv Mihály arról beszélt, hogy a székelyek letelepedése többlépcsős folyamat volt, végül pedig az egyesítések után öt szék alakult ki: Udvarhely főszék, Marosszék, Csíkszék, Háromszék és Aranyosszék. A székely szék vezető szerve a közgyűlés volt, választott tisztségviselők voltak a kapitány, a székbíró és az esküdtek, akiket a királyi hatalom olyan ellenőrző hivatalnokai kontrolláltak, mint a székely ispán és a királybíró. Ugyanakkor a székely önkormányzat (autonómia) három alappillére volt a közigazgatási autonómia, a társadalmi kiváltságok és az adómentesség, ezeket azonban előbb az erdélyi fejedelmek, majd a Habsburg-uralkodók elkezdtek nyesegetni, míg végül az 1848. október 17-i agyagfalvi nyilatkozattal a székelység formálisan is betagozódott a polgári magyar nemzet kötelékébe. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro, 2016. február 8.Csíkszék a székelyek előtt is magyar voltEzt bizonyítja egy fiatal helyi régész, aki a székelyek beköltözését is korábbra teszi. Mítoszrombolás Székelyföldön. Mi újat lehet mondani a csíki székelyek megtelepedéséről? Sokat – derült ki dr. Botár István régész alapos és jól dokumentált előadásából. A Csíki-medence településtörténete a középkorban címmel az ő januári előadása nyitotta az Előadások Székelyföld településtörténetéből sorozatot az EME kolozsvári előadótermében. Kutatásai alapján azt sejti, mégsem volt egyöntetű a közösségi tulajdonlás a Székelyföldön, illetve nem biztos, hogy a székely volt az első magyar népcsoport, amely benépesítette a térséget. Felértékelődött a régészet szerepe a középkor és az Árpád-kor kutatásában, főként a Székelyföld esetében, mivel a hagyományos, írott forrásokkal foglalkozó történetírás, illetve a történeti nyelvészet lassan ellőtte a patronjait. A régészet viszont nemcsak új forrásokat tár fel, hanem egyre újabb megvilágításba helyezi az eddig ismert adatokat – vezette be Botár előadását az Erdélyi Múzeum-Egyesület történész munkatársa, Hegyi Géza középkorász. Botár István a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Budapesten végzett és doktorált régészetből. Idén ő nyerte a fiatal, középkorral foglalkozó történészek Kubinyi András-díját ugyanazzal a munkájával, a Csíki-medence középkori településtörténetével, amelynek főbb állításaival kolozsvári előadásán ismerkedtünk. Kutatta Csíkszék kápolnáit, várait, templomait, ennek eredményeit hét tanulmányban közölte a Kövek, falak, templomok című könyvében. Kolozsvári előadását annak mentén próbáljuk visszaadni, hogy milyen bevett nézetet cáfol, rendít meg, vagy kérdőjelez meg. Ezeket sárgával jelöljük a cikkben. A klasszikus nézet szerint a székelyek Belső-Erdélyből jöttek, nyelvjárási és helynévi adatok alapján úgy tartják, hogy Szászkézd és Sepsi patak felől, az Olt völgyén telepedtek be Székelyföldre. Erdélybe pedig korábban Magyarország dél-nyugati részéről érkeztek szinte biztosan királyi parancsra: egy eleve katonáskodó népességnek a keleti határ védelmét adták feladatul, ahol a tatár könnyűlovasok gyakran betörtek. Van, aki szerint az Őrvidékről vagy Baranyából jöttek, de Révész László régész szerint ott a 11-12. században nem volt olyan településhálózat, amely kibocsáthatott volna egy ekkora népességet, ismertette Botár István, aki szerint ebben a kérdésben még fogunk tanulni. Az Olt forrásvidéke és a Csíki-medence mindig is a Kárpát-medence perifériája volt, sőt Románia közepén is periféria bírt maradni, de épp ezért érdekes terep, véli Botár. Mivel félreesik, fennmaradtak a helynevek, a településhálózat. A térségre vonatkozó írott forrás viszont nem maradt fenn az Árpád-korból. A térséget először az 1332-1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék említi (1333-34-ben egész Magyarországon összeírják a plébániatemplomokat), ebben szerepelnek a telegdi főesperességhez tartozó csíki plébániatelepülések, nagyjából 15-16. A hagyományos történetírás, amely szinte kizárólag az írott forrásokra hagyatkozik, nem ismeri el, hogy ezeknek a falvaknak lehettek filiális települései. Ebből származik az az erős helyi mítosz, hogy a székelyek annyira katolikusok voltak, hogy minden faluba építettek templomot. Rögtön, ahogy megtelepedtek – sarkította tovább a hagyományos nézetet Botár, hogy aztán bevallja: bármennyire is szíve csücske a vizsgált régió, a történésznek el kell fogadnia, hogy az semmivel nem egyedibb, mint északi, nyugati vagy déli szomszédja. Ugyanazok a településtörténeti folyamatok zajlottak, ugyanolyan vagy nagyon hasonló egyházpolitikai berendezkedés jelent meg Csíkban is, mint máshol: itt is kellett legyenek plébániatemplom nélküli, filiális települések, még ha nem is jelennek meg az írott forrásokban. Ahogy a nők sem jelennek meg a katonai összeírásokban, mégis elfogadjuk, hogy a csíki falvakban is éltek nők – illusztrálta Botár, miért abszurd elfogadni az írásos emlékek kizárólagosságát, ahogy azt az elismert tudós, Kristó Gyula tette. A csíki székelyeket a 14. században egyetlen oklevél említi: 1324-ben Károly király úgy rendelkezik, hogy egy név szerint nem említett, örökös nélkül elhunyt ember birtokát odaadományozza Apor fia Sándornak. Ezzel az oklevél a vaskos történelemkönyvek azon megállapításait cáfolja, miszerint a székelyek demokratikus társadalma nem ismeri el a királyi jogot, nem létezik magánbirtok, csak egyenlően szétosztott közbirtok, mert ez egy speciális környék teljesen saját jogrenddel. Miközben az oklevél bizonyítja, hogy vagy Csíkban vagy a közvetlen szomszédságában magánbirtok húzódott, amely birtokosának halálával nem szállt a székely közösségre, hanem a királyra, aki azt saját hatáskörben tovább akarta adományozni. Ráadásul nem a székely közösségnek, hanem az Apor családnak, amelyről bizonyítható, hogy magánbirtokokkal rendelkezett Csík közvetlen szomszédságában, magyarázta a történész. Az viszont tény, hogy akármilyen berendezkedés volt a környéken, akármennyire létezett a királyi jog, a csíki székelyek ellenkezése oda vezetett, hogy az oklevél említette birtok nem szállt az Aporokra. A csíki közösség a király akarata ellenére megvédte saját érdekét, és a jogászok többszörös feddése ellenére nem jelent meg a peren, a birtok nem vált ismét magánbirtokká. Botár szerint ez volt a 14. századi átalakulás egyik kulcsmozzanata. Az is tény, hogy a tusnádi szorostól közvetlenül délre a Mikóknak voltak magánbirtokaik, a Kézdiszék felőli részen pedig az Aporoknak voltak olyan birtokaik, amelyek a késő középkorban nem is váltak soha Székelyfölddé, megmaradtak vármegyei területnek, enklávékként éltek tovább – magyarázta a történész, aki azt sem zárja ki, hogy ilyenek nemcsak Csík szomszédságában, hanem magában a Csíki-medencében is lehettek. A következő forrás a 16. századból származik, amikor a különböző adóösszeírásokban már az a településhálózat jelenik meg, amely napjainkig tovább él: közel félszáz település. Hogy mi történt a közbeeső időszakban, arra főként a régészet és a történeti helynévtan tud válaszolni, mondta Botár, aki hangsúlyozta, ő nem nyelvész, a helynévtanban amatőrnek tekinti magát, és bízik benne, hogy hamarosan a profik is felfedezik maguknak a régiót. A 14. század első harmadában említett településnevek a mai napig fennmaradtak, sőt nemcsak a települések, hanem a külterületek helynevei is: a Középbércet, Bezédmezőt, a Büdöshegyet ma is ugyanúgy hívják, ahogy a Mikó-birtok 1342-es határleírásában szerepel. Botár ebből arra következtet, hogy más nevek is fennmaradhattak. A nevek pedig nem 1342-ben keletkeztek, hanem ekkor jegyezték le őket, de jóval korábbiak is lehetnek. Azért fontos, hogy itt a külterületek nevei is fennmaradtak, mert a történeti helynévtan szerint a településnevek a legállandóbbak, markánsan fennmaradó helynévrétegnek számítanak, a nagy tájegységek földrajzi nevei, nagy folyók, nagyobb hegyek nevei viszonylag jól fennmaradnak, ám a külterületi helynevek a birtokviszonyok és társadalmi viszonyok változásai miatt gyakrabban változtak, mozgékony helynévrétegnek számítanak. A tudományág művelői szerint a keleti székek (Csík, Gyergyó és Háromszék) de az egész Székelyföld is relatív későn betelepült tájegység, mert itt nincsenek törzsnévből képzett korai helynevek, inkább a később keletkezett, összetett helynevek dominálnak: a templomok nevéből (Szent Imre, Szent Márton, stb.) képzett, illetve a -falva, -laka típusú helynevek. Bizonyos szentekről, például Imréről akár az Árpád-kor elején is nevezhettek el települést, de tény, mondja a történész, hogy ezek a 13-14. században váltak gyakoribbá. A törzsnevek hiánya Botár szerint nem bizonyíték Csíkszék késői betelepítésére, mert szinte egész Erdélyből hiányoznak a törzsnevek, ilyen alapon Erdély betelepítését nagyon későre kellene keltezni, ami tudományosan nem tartható álláspont. Benkő Loránd nyelvész, majd az ő nyomán Kristó Gyula is a betelepülést a Csíki-medencébe a 13.-14. század fordulójára teszi, ismertette Botár, majd felvázolta saját kutatását a csíki helynevekről. A településnevek közül 12-t sorolt a templomnevek közé, 13 összetett, utólagos helynevet talált, 12 földrajzi környezetre, piacra utaló nevet, illetve 12-t azonosított korai helynévként. Szerinte nincsenek túlnyomó többségben a késői helynevek, de meg lehet kérdőjelezni a módszert, miszerint szabad-e későközépkorban adatolt helyneveket csupán formai alapon visszakeltezni az Árpád-korba. Szerinte szabad, bár általánosítások nélkül. Vagyis nem szabad biztosra venni, hogy például a földrajzi nevekből (Madaras patak) származó településnevek koraiak, de kizárni sem lehet túlzott óvatosságból. Botár azt is megkérdőjelezi, hogy a -falva összetételű, illetve Szent Simon, Szent Márton stb. nevéből képzett településnevek biztos 14. századiak, illetve ezek voltak-e az adott falvak első nevei. Azon az alapon kérdőjelezi meg, hogy Magyarország más tájegységein a templomcímes helynévadás elég agresszív módon ment végbe, gyakran kiszorított korábbi helyneveket. A Gyergyó, Kászon, Delne helyneveket szláv etimológia miatt tartják korainak, a magyarok ottani térnyerése előttinek. Ennek alapján Botár István az ugyanabban a forrásban, a pápai tizedjegyzékben említett Somlyó, Tarkő és Rákospatak nevét sem tartja bizonyosan sokkal későbbinek. Sőt azt is megkérdőjelezi, hogy a szláv nevek mindig megelőzik a magyar helynévréteget, mivel az Árpád-korban és különösen a keleti széleken relatíve vegyes lakossággal kell számolni. Ráadásul Somlyó, Tarkő és Rákos körül 11-12. századi leleteket találtak, a történész ezeket is figyelembe venné az illető települések keltezésekor. Feltételezésében még tovább megy: ha ezek a földrajzi nevekből származó településnevek szerepeltek a 14. századi összeírásban, akkor a szintén földrajzi nevekből származó Szépvíz, Hosszúaszó, Madaras, Menaság, Körösmény is lehet akár 14. századi. Még az ilyen területen is, mint a Csíki-medence, ahol nagyon kevés és késői az írott forrás, látható szerinte a helynevek ingadozása. A pápai tizedjegyzékben említett Tarkő valószínűleg a középkorban Nagyboldogasszony néven ismert egyházközség, mai nevén Karcfalva. Ami Bedecsként tűnik fel a késő középkorban, azt ma Szentimreként ismerjük, de a középkorban még önálló volt, sorolta a történész. Poklondfalva eleinte csak Poklondként szerepel, Szentmárton és Szentmihály pedig valószínűleg később kapta ezt a nevét, mert az onnan előkerült leletek korábbiak, mint a templomcímből képzett helynevek divatja. A -falva utótagú, későinek tekintett falunevek előtagja leggyakrabban olyan személynév, amely relatív korai, vonta kétségbe Botár István Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva vagy Csekefalva későinek nyilvánítását. Ezeknek a személyneveknek a divatja a 13. század végén lecseng. Sok egytagú helynévről pedig tudjuk Árpád-kori (de nem Csíkra vonatkozó) forrásokból, hogy ezek Árpád-kori személynevek voltak, például a Csicsó név, de ilyen Csomortán és Kotormány is. Ezek a helynevek akkor keletkezhettek, amikor még személynévként is forgalomban voltak. Hogy mikor, azt az egyetlen csíki oklevélből, az 1324-esből következteti ki. Ez elég sok helyi előkelőséget sorol fel a kor szokása szerint az apa nevével: 9 apának 12 fiát. Az apák valamikor 1240-1270 körül kaphatták a nevüket, a fiúk nagyjából 1260-1300 körül. Az apák generációja 55 százalékban visel archaikus nevet, 45 százalékban keresztény nevet, a fiúk generációja 16-25 százalékban archaikus, és 66-75 százalékban keresztény nevet. A keresztény nevek tehát a 13.-14. század fordulóján kerülnek többségbe, amiből a történész arra következtet, hogy az olyan nevű települések, mint Csicsó, Bedecs, Csobot, Kotormány, illetve Karc-, Bánk-, Amádé- vagy Göröcsfalva legkésőbb a 13. század második felében már létrejöttek. Benkő Loránd nyelvész marosszéki példával illusztrálta, hogy vannak olyan külterületi helynevek, amelyek a székelység előtti magyarságra utalnak, mint az Áj és a Ropó. Benkő szerint ezek nem találhatók meg a keleti székekben, Botár viszont tud Kisájról és Nagyájról Csíkszentgyörgyön és Balánbányán is, sőt szerinte még Ropó is van. És ha Marosszéken ezek székelység előtti magyar népességre utalnak, akkor ugyanúgy jelezhetnek a székelységnél korábban betelepült magyar lakosságot Csíkszéken is. Vagyis azzal a közhiedelemmel is le kell számolni, hogy a székelység „ősfoglaló” lenne a Székelyföldön, hogy „feszt itt voltunk”. Néha tapintható feszültséget okozott, mesélte Botár, ha olyan állításokat fogalmazott meg például falunapos vendégszereplésein, amelyek nem melengették különösebben a helyiek szívét. A múlt század közepének legnagyobb szlavistája, Kniezsa István írta, hogy Csík és Kászon a 12. század közepéig nem a székelység, hanem más magyarság területe volt – idézte fel Botár, aki szerint Kniezsa ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a székelyek, amikor beköltöztek, magyar anyanyelvűek voltak. Botár szerint viszont ez azt igazolja, hogy a székelyek előtti népesség volt (legalább részben) magyar anyanyelvű. Szerinte pusztán a helynevek vizsgálatával is igazolható a tatárjárásnál valószínűleg korábbi, legalább részben magyar települési réteg megléte, illetve egy szláv települési réteg léte. A 13-14. században pedig nagy események zajlanak le Csíkban (is), mert a Kárpát-medence más régióival összehasonlítva itt magasabb a későbbi helynevek aránya. Ez szerinte településtörténeti átalakulásra utal: új falvak születnek, vagy újranevezik a régieket, új templomokat építenek, újraszentelik a meglévőket. Emögött Botár a székelyek beköltözését sejti, erre utalhat a régi birtoknevek eltűnése is a későbbi forrásokból: a birtokokat megszerezték a beköltöző székelyek néha a királyi akarattal is dacolva. A Mikó birtokokról lehet olvasni, hogy a sepsi székelyek be-betörnek oda, sőt időnként a csíki székelyek is, vagyis nincsenek jó viszonyban a szomszédos, nem székely jogállású nemesekkel. A 13. századi beköltözés viszont nem saját elhatározásukból történt, hanem királyi parancsra. Egyrészt Botár nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy ekkora népesség a király akarata ellenére mozgott volna a Kárpát-medencében nyugatról keletre, másrészt ha a székelyek választhattak volna, biztos nem a királyság leghidegebb régióját és nem igazán jól termő földjét választják letelepedés céljából. Egy 1203-as püspöki oklevélben az áll, hogy a püspök igényt tart a keletre költöző székelyek tizedére. Ebből Botár azt vonta le, hogy a beköltözés akkor még biztosan zajlik, emiatt nem igazán tartható az az újabb nézet, hogy a székelyek betelepedése a 12. században be is fejeződött volna. A '80-as évek közepéig nem volt Csíkban szakképzett régész, és amikor két régész odakerült, a kornak megfelelően zömében a vaskorral foglalkoztak, mesélte elődeiről Botár: dákokat kerestek és találtak. Dákok márpedig éltek a térségben, erősítette meg Botár, attól függetlenül, hogy ezt szeretik-e hallani Csíkban vagy sem. Honfoglalóknak vagy pláne avaroknak nincs nyomuk, jelentette ki a régész, bár ő azzal az ambícióval költözött haza 2001-ben, mesélte, hogy majd megtalálja őket. A Maros középső vonalától keletre eső területeken nincsenek biztosan honfoglalás kori leletek, és amíg ilyenek nem kerülnek elő, a székely előtörténetből a honfoglalókat ki kell iktatni – szögezte le a szakember, aki hozzátette: nagyon szívesen tévedne ebben a kérdésben. A '60-'70-es évekbeli terepbejárások során gyűjtött leletek zöme szórványlelőhelyről került elő, gyakran nem jelölték meg pontosan, honnan, és a raktározási körülményeknek köszönhetően össze is keveredtek. Mégsem kell kidobni őket, mert lehet tudni, hogy hozzájuk hasonló cserepeket, edényeket máshol Árpád-kori, sőt kora Árpád-kori lelőhelyekről ástak ki. Saját (bár kevés) ásatásaiban is Botár szinte mindenhol talált Árpád-kori cserépedényrészleteket, volt ahol 12. századi sarkantyút is, nem csak a zsögödi szorosban feltételezett katonai ellenőrzőponton, így arra jutott, hogy az Árpád-kori településréteg sokkal kiterjedtebb volt a Csíki-medencében, mint azt korábban gondolták. Nemcsak az Olt egy-két pontján, hanem a zsákutca-völgyekben, mellékvölgyekben a kevésbé lakott településeknek is van Árpád-kori, ráadásul nem is késő Árpád-kori előzménye. Templomokat a székelyek kezdtek el építeni Csíkban A pápai tizedjegyzék alapján látszik, hogy a településhálózat gerincét kiadó egyházashelyek már léteztek a 14. században, sőt az úthálózat is létezett, magyarázta a történész. Botárnak úgy tűnik, hogy a plébániatemplomok relatív sűrűsége elég nagy: tetszőleges csíki településnek az öt kilométeres körzetében van plébániatemplom. Sokan úgy vélték korábban, hogy ha voltak is Árpád-kori templomok, azok nem a mostaniak helyén, hanem valahol fent a hegyekben voltak, mondta Botár, és erős toposzként említette a székelyföldi történetírásban (Orbán Balázsnál is) azt a hiedelmet, hogy a települések fentről, a hegyekből húzódnak le, és valamikor a késő középkorban érik el azt a helyet, ahol jelenleg is találhatóak. Ezt régészet vagy bármilyen egyetemi tanulmány nélkül is könnyű cáfolni, legsikeresebben a helyi földműveseket tudja meggyőzni az ellenkezőjéről, mesélte Botár, mert csak megkérdezi tőlük, hol szántanának szívesebben: fent a ciheresben, ahol egy elvetett mag jó ha kettőt terem, vagy lent, az árvízmentes teraszon, ahol 40 centis a humusz. A tudományos érv persze az, hogy az összes lelőhely, az őskoriak is a mai falvak belterületén találhatóak, vagy közvetlenül mellette. Botár nagy sikerélménye volt, amikor a templomok belsejében megtalálták az Árpád-kori templomokat, mert így a helyi pap bácsiknak is be tudták bizonyítani, hogy a falu nem fentről költözött le. Az is kiderült, hogy minden templomnak egyedi építéstörténete van a berögzült tudás ellenére, miszerint volt egy Árpád-kori építéshullám, majd egy késő középkori, gótikus hullám. Úgy építkeztek, mikor kinek hogy sikerült, sok egyedi megoldással. A templomok többsége viszont keltezhetetlen – magyarázta a történész, mert a csíki székelyek nem voltak hajlandók áttérni református hitre, és egészen a jelenkorig temetkeztek a cinterembe a templom mellé. Ráadásul úgy, hogy minden generáció kicsivel nagyobb és mélyebb sírt ásott, így a középkori sírokat módszeresen szétásták. Viszont ha máshol a 12. században (esetleg korábban) megépültek az első templomok, Csík sem lehetett kivétel, a korabeli egyházjogi rendelkezéseket ugyanúgy betartották, valószínűleg kisebb késéssel. Botár szerint nem szabad az egyházi építészetet a településtörténettől és a helynévtantól függetlenül vizsgálni, ezek együtt pedig azt mutatják, hogy a 12. században már kiépült a szinte a maihoz hasonló sűrűségű településhálózat közel 50 településsel A korai templomoknak fontos településtörténeti hozadékai vannak úgy, hogy a falvak és a filiális települések jelentős része késő középkori adatolású: ha van egy gótikánál korábbi templom, az már szinte önmagában keltezi a falu és a hozzá tartozó filiális települések létét. Csíksomlyó az egyetlen kivétel, mert több időrendi fogódzót ad, de nem a búcsús templom, hanem a plébániatemplom, a csobotfalvi templom. Egy itt talált gyereksírban olyan esküvői hajkarikákat találtak, amelyhez hasonlókat Háromszéken vagy Udvarhelyszéken a 12. század második felére kelteztek. A csobotfalvi sír viszont bizonyíthatóan fedett egy korábbi gyereksírt, illetve a gyereksír feltöltésében felnőtt csatokat találtak. Ebből a régész három sírrétegre következtet, ahol az első nagy valószínűséggel a 12. század közepén keletkezett. A templomépítések tehát a történész szerint a 12. századtól kezdődtek a Csíki-medencében is. Minden jelenlegi templom alatt ott vannak egy vagy több korábbinak a maradványai, amelyeknek egy része Árpád-kori. Az általuk megtalált kőalapok nem feltétlenül az első templom részei – hangsúlyozta Botár. Források igazolják, hogy máshol a Kárpát-medencében fa- és agyagtemplomok voltak, így Csíkban is lehettek. Például az egyik csíkszéki templom alapfala alatt is temetkezési helyeket találtak, amelyről azt gyanítják, hogy még korábbi, valószínűleg fatemplom körüli temető részei. Az Árpád-korból máshol feltárt, földbe vájt veremházak léte részben Csíkban is igazolható, de egyedi megoldásokat is találtak, például cölöplyukakat. A már említett somlyói templomtól pár száz méterre találtak egy elég nagy faépítményre utaló nyomokat, amelyekből azt derítették ki, hogy a 14. században már nem használták. Viszont az a nagy gödör, amelynek betöltésére beleásták, Árpád-kori, a leletek alapján 11-12. századi. A környéken 13. századi lelőhelyek is vannak, vagyis a településen folyamatosan laktak. Felszíni, többoszlopú házak is voltak, Kotormányban találtak egyet, amelynek az építését a benne talált kemence alapján a 14. századra teszik. Ugyanitt egy másik objektumban Árpád-kori leleteket tártak fel, sőt egy ereklyetartót is találtak, amilyen Erdélyben nem hányódik minden településen. Ott viszont későbbi leleteket nem találtak, amiből most arra következtetnek, hogy a 15-16. században már nem laktak azon a helyen. A klasszikus elképzelés szerint a magyarság erdélyi térnyerését a várak jelölik ki. Ezzel Csíkszék az utolsó lett volna, de Benkő Elek és Sófalvi András kimutatták, hogy a tézis tudományosan nem vállalható, mondta Botár. A beköltöző lakosságnak nem az az elsődleges célja, hogy várakat építsen, és azzal kijelölje a határt. A csíki várak ráadásul a főútvonalaktól teljesen eltávolodottak, tehát nem az volt a szerepük, hogy a forgalmat ellenőrizzék, vagy a Csíki-medencét megvédjék, hanem hogy egy kis embercsoport oda félrehúzódjon, és megvédje magát. Roppant kicsi méretük miatt Botár kétli, hogy ezek közösségi várak lettek volna, ahogy a szakirodalom állítja, mert még a falu lakosai sem fértek volna be, nem hogy a jószágaik. A csíkszentdomokosi vár például szerinte nem nagyobb, mint az EME előadóterme, ahol épp ültünk. Úgy véli, ezek inkább magánföldesúri várak voltak. Az ott talált leletek viszont 13. századiak, ami fontos településtörténeti mutató: nincsen vár település, hozzá tartozó faluhálózat nélkül. A Moldvában folyó Beszterce partján található Bâtca Doamnei-en kiásott várból hasonló sarlók, ekepapucs, kardmarkolat és sarkantyúk kerültek elő, mint Kotormányban, ráadásul III. Béla verette érmékkel együtt. Egyértelmű Botár szerint, hogy a 12. század közepén a magyar határvédelem, a várrendszer már bőven elérte a Kárpátokat. Magánbirtokok Székelyföldön? Csíkban nem jellemző, de a tusnádi várhoz tartozó településeknek (Kozmás, Tusnád, Verebes, Lázárfalva) az újkorig közös határuk volt. A többi falu jól körülsáncolta magát, mindenki tudta, hol a határa, mondta Botár, de ennek a 3-4 falunak közös volt a határa, és ennek oka kellett legyen. A szoros túloldalán az Aporok és a Mikók birtokai voltak, és Botár gyanúja szerint Tusnád körül volt egy olyan nagyobb birtok, magánbirtok vagy királyi birtok, ami délen megmaradt a Mikók és az Aporok kezén, Csíkban elveszett, elszékelyesedett, de a közös határhasználat ennek az emléke lehet. Ugyanez állhat szerinte amögött is, hogy a csíkrákosi templom nem Rákoson van, hanem a rákosi plébánia alá tartozó települések közül azon, ahonnan jól megközelíthető: Göröcsfalván. Emögött Botár azt gyanítja, hogy ez annak az emléke, hogy a templom eredetileg egy rákosi birtoknak épült, ahova több falu tartozott. Szerinte ugyanez lehetett Csíksomlyón is, mert a somlyói plébániatemplom Csobotfalván van, nem Somlyó területén vagy szélén. Egy nagyobb területnek lehetett Somlyó a neve, amit a plébánia joghatósága őrzött meg, és talán ennek köszönhető szerinte, hogy a csobotfalvi templomon kívül a Salvator kápolna is somlyói, illetve a Vardotfalván (Csíksomlyó régi neve) megtelepedett ferencesek is somlyóiak. A történész a birtokok meglétét egyelőre bizonyíthatatlan feltevésnek nevezte, de nem tartja kizártnak, csak épp nem maradtak fenn olyan oklevelek, amelyek említenék, mint ahogy az 1324-es oklevél említi a Lokkazun (Lok Kászon) birtokot, és amelyek tulajdonosait a helyi székelyek esetleg „eltüntették”. Erre ugyanis volt példa, a csíki székelyek az Aporokat és a Mikókat is háborgatták, hacsak tehették. Az Árpád-kor korai vagy középső szakaszában itt élt népességről annyi tudható, hogy elég „militartista” lehetett: a kevés ásatáshoz képest relatíve sok sarkantyút találtak, a kevés vasleletben két nehéz kard is található, amely nem a könnyűlovasok fegyvere. Botár szerint ez egy olyan, a székelyeknél korábbi népesség, amely a korabeli Erdély határait védte, és a székelyekkel ellentétben a vármegyei berendezkedéshez tartozott. Azt, hogy ezek nem „kommandós” egységek voltak, korabeli mezőgazdasági eszközök bizonyítják, vagyis nem különbözött semmiben a Belső-Erdélyben élt vármegyei társadalomtól. Az 1345-ös, tatárok elleni székely hadjáratot leíró János minorita krónikájából sokan idézik ezt a részt: „a székelyek azzal a kis számú magyarral együttesen, akik akkor közöttük laktak”. Ez is azt jelzi Botár szerint, hogy a székelyeket megelőzően, illetve a székely beköltözéssel egy időben éltek más társadalom tagjai is a Székelyföldön. Nem biztos, hogy nemesek, de a hadviselés miatt az sem kizárt. A kora Árpád-kori templomok, várak és településhálózat a Csíki-medencében Botár szerint valószínűleg Küküllő vármegyéhez tartozott. A nyelvjárásokat kutatók szerint Csík Háromszék felől települt be, egyházszervezetileg viszont nem Háromszékhez, hanem Udvarhelyszékkel együtt a telegdi főesperességhez tartozott. A konzervatív egyházi berendezkedés őrizte meg a történész szerint annak emlékét, hogy amikor a székelyek betelepedtek Csíkba, a térség egyházilag már szervezett volt, és ahhoz az egyházi közigazgatáshoz tartozott, amit a telegdi főesperesség megörökölt, vagyis a küküllői főesperességhez. A tatárjárás a régiót fekvése miatt hatványozottan érinthette, mondta Botár, aki a székelyek beköltözését a 13. század közepére, második felére valószínűsíti. Megjegyezte viszont, hogy az újabb vélemények a kora Árpád-kori vagy közép Árpád-kori leleteket is egyre inkább a székelyeknek tulajdonítják, ő maga ezt nem látja bizonyítottnak. A 13. századi masszív beköltözés nyomán átalakul a korábbi társadalmi berendezkedés, a várakat felhagyják, a birtokosok eltűnnek, a magánbirtok visszaszorul. A késő középkorban, a 16. század második felében zajlik még egy nagyobb átrendeződés: a korábban önálló települések besorolódnak a plébániával rendelkező települések alá. Ezeket hívják a néprajzosok tízeseknek, és székely jellegzetességet látnak bennük, azt tartják, hogy már az Árpád-korban beköltöző székelyek is tízesekben telepedtek le és hadakoztak. Botár ezt egyszerűen rablómesének nevezte, ezek szerinte jól adatolhatóan középkori falvak voltak, és később tízesekké váltak. szabot Dr. Botár István: Kövek, falak, templomok. Régészeti kutatások Csík középkori templomaiban 2002-2007 között /Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda , 2009/ foter.ro 2017. szeptember 25.Szent László kultusza (III.)A Szent László-kultusz fénykora a 14–15. században teljesült ki. Nagy Lajos, a 14. század lovagkirálya még apjánál is jobban felkarolta László kultuszát. Elődeihez hasonlóan megkoronázása után maga is elzarándokolt Váradra, aranyforintjain Keresztelő Szent János képét Lászlóéval váltotta fel. 1413-ban Zsigmond, II. Ulászló lengyel királlyal együtt Nagyváradra zarándokolt és ott töltötték a húsvéti ünnepeket. A király 1434-ben búcsúengedélyért folyamodott a pápához és a Sárkány-rendet László tiszteletére hívta életre. Hunyadi János is gyakran kereste fel Váradot; V. László, majd Mátyás és Vitéz János is elzarándokolt a híres sírhoz. Az 1500-as évek, a reformáció terjedésével a kultusz hanyatlását hozta magával. 1526. június 22-én a fanatizált református hívek feltörték Szent László márványkoporsóját és csontjait kiszórták. Amikor Várad török kézre került, amit a hitújítás megkímélt, azt elpusztította az iszlám: Szent László temploma, az évszázadok óta virágzó kultuszhely megsemmisült, a híres szobrokból ágyút öntöttek. A tridenti zsinatot követő katolikus restauráció idején azonban újból felerősödött a nemzeti szentek tisztelete, s ebben a keretben alakult tovább a Szent László-kultusz is. A 17. században a nemzeti szentek felerősödő tiszteletét a törökellenes harc, és az ellenreformáció hozta meg. Megfigyelhető, hogy a magyar szentek, elsősorban Szent István és Szent László korabeli tiszteletében Habsburg-ellenes vonások is jelentkeztek. Szent László királyunk a középkor legnépszerűbb szentje Magyarországon, akinek a Kárpát-medence templomaiban jelenleg mintegy ötven helyen látható középkori freskója. A falképeken olykor önmagában, máskor a magyar szent királyokkal, Szent Istvánnal és Szent Imrével jelenik meg, de leggyakrabban – különösen a Felvidéken és Erdélyben – a kerlési csatát ábrázoló több képből álló freskócikluson. Kristó Gyula találóan írja a lovagkirály eszményét megtestesítő I. Lászlóról:„[...] a mondákban a szent király megtette a kötelességét: megvédte, győzelemre segítette népét, amely szentté avatta és szentként tisztelte őt.” Szerkesztette: Murvai Miklós o0o Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. szeptember 25-én, hétfőn 18 órakor a Jelen Ház nagytermében a Szent királyok nemzetsége rendezvénysorozat III. részeként a Szent László emlékév keretében Csillagok közt támadt új csillag címmel a magyar keresztény állam megszilárdítójáról videóvetítéssel egybekötött ismertető előadással emlékezik meg. Meghívott előadó: Olasz Angéla Kölcsey-díjas nyugalmazott tanár, házigazda: Murvai Miklós. Társszervező: az EMNT Arad Megyei Szervezete. Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-15
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
